A 2008-as válságnak körülbelül egy pozitív hozadéka volt: ismét lehetett egy csomó olyan filmet készíteni, amiben sima beszédű bankárok és hiszékeny, buta emberek omlasztják össze a világgazdaságot. Túl sok kitalált történetet sem kellett írni, nagyjából erről szólt a válság.
A nagy dobás (The Big Short) (2015)
Két okból is érdemes ezzel, az IMDB által valami furcsa oknál fogva vígjáték kategóriába sorolt filmmel kezdeni a válságfilmek nézését. Egyrészt mert mókás kis brechti közjátékokban magyarázza el a válság kialakulásához vezető utat, így a többi mozit nézve már nem kell megállítanunk a filmet és elolvasni a Wikipédiáról, hogy mi az a CDO. Másrészt pedig mert őrületesen szórakoztató, ahogy a jelzálogkötvények bedőlésére fogadó pénzemberek szép lassan rájönnek arra, hogy itt nem csak bitang sokat fognak keresni, hanem páholyból nézhetik, ahogy több milliárd dollárnyi vagyon tűnik el a semmiben.
Krízispont (Margin Call) (2011)
A sztori természetesen ugyanaz, csak nem akar annyira részletes és magyarázós lenni, mint a The Big Short. Pénzügyi thriller, nem is nevetünk fel egyszer sem a Krízispontot nézve. A feszes, egy napra összerántott történet ott kezdődik el, hogy egy befektetési bank elemzői rájönnek, hogy van pár apró hiba a modelljükben. A vége – és az a jó ezekben a filmekben, hogy nehéz őket elspoilerezni – pedig az, amikor a javított modell szerint elkezd darabjaira hullani a pénzügyi világ.
A feszes sztorin túl igazi sztárparádét is kínál a film. Kevin Spacey az általa remekül alakított rezzenéstelen tekintetű szemétládát játssza, Jeremy Irons is, és így a stáblistát végigfutottam, a többi figura sem igazán szerethető, de legalább olyan színészek formálják meg őket, mint Zachary Quinto, Demi Moore vagy Stanley Tucci.
Equity (2016)
Ez a film már nem a 2008-as válságról szól, van viszont két ok, ami miatt helye van a listán. Egyrészt ez is a pénzügyi világ fonákját mutatja be, egy startup tőzsdére vezetésén és csalások leleplezésén keresztül. Másrészt pedig ebben a kifogástalan öltönyt hordó bankárok helyett egy kifogástalan kosztümös befektetési bankár a főhős, akit Anna Gunn alakít. Ez utóbbi pedig alkalmat ad annak végiggondolására, hogy még a pénzügyi világban is több nő van annál, mint amennyit a filmek bemutatnak. Gondoljatok csak az IMF frissen elítélt egykori vezetőjére, Christine Lagarde-ra.
Wall Street: Money Never Sleeps (2010)
Normális körülmények között csak gyanús, ha húsznál is több év után rebootolnak egy nagy antihőst. Gordon Gekko, a Tőzsdecápák számító befektetési bankára – kezd feltűnni a minta, hogy egy filmben sincsenek jó fej bankárok? – a nyolcvanas évek figurája volt a tégla méretű mobiltelefonjával és a zöld kijelzős retró számítógépeivel. 2010-ben a mozikba került folytatásban Gekkót téglamobilostul kiengedik a börtönből, és minden jel arra mutat, hogy a nagy pénzügyi machinátor jó útra tért, sőt arra tette fel az életét, hogy rámutasson a közelítő válságra. Aztán a dolgok elkezdenek átformálódni egy kicsit. Nem nagy film, de vasárnap délutáni programnak tökéletes.
Breaking The Bank (2014)
Kelsey Grammert, a film főszereplőjét már azért is szeretni kell, mert a világ egyetlen tengeralattjárós vígjátékának a főhőse volt. Ebben a közepesen pocsék filmben viszont egy brit, egy család által irányított patinás bank vezetőjeként szembesülhetünk vele, amint épp lerombolja a felesége örökségét. A film a hirtelen elszegényedő gazdag emberes poénokra épül fel – pont úgy, mint a nyolcvanas években a Trading Places – és mivel ezek a poénok halhatatlanok, egyszer élvezhető is. Ráadásként ez az egyetlen olyan film, aminek a végén még neobankot is alapítanak!
Szólj hozzá