A hátrányból kovácsoltak olyan előnyt a kínai cégek, amelyre most a fél világ irigy. Az Alipay és a WeChat azért tudott ekkorára nőni, mert semmi nem állt az útjába.
A Peterson Institute for International Economic oldalán megjelent elemzés szerint a kínai fizetési infrastruktúra azért fejlődött ki, mert szükség volt rá. A kétezres évek elején, amikor elkezdődött az e-kereskedelem máig is tartó virágzása nem volt igazán online fizetési megoldás amire az ország kereskedői építhettek volna. Míg az amerikai cégek az 1990-es évektől nyugodtan támaszkodhattak arra, hogy az emberek többségének van bankkártyája, amely alkalmas a nemzetközi fizetésre, ez Kínában nem volt adott. Ráadásul az amerikai kártyarendszerben lehetőség volt a chargebackre, a fizetés visszavonására, ha a termék nem érkezett meg. Ettől pedig a vásárlók még nagyobb biztonságban érezhették magukat.
Kínában ezzel szemben alig voltak bankkártyák, a betéti kártya elfogadás az ország határain belül sem működött teljesen. Az Egyesült Államok ugyan be akart jutni az országba a hitelkártyákkal, de ez csak a közelmúltban vált lehetővé az American Express és a kínai nemzeti bank közös vállalata számára.
Az első kínai aukciós oldalnak, az EachNetnek még nyitnia kellett folyószámlát minden város mindegyik bankjában, ahol felhasználói laktak, mert a betéti kártyák csak az adott városban és pénzintézeténél működtek. Ez annyira bonyolult volt, hogy az EachNet futároknál készpénzzel is lehetett fizetni, hogy elkerüljék a banki rendszerben való vergődést. 2002-ben elindult a kínai UnionPay kártyatársaság, amely lassan elkezdte intergrálni a kártyás fizetési lehetőségeket.
Ugyanekkor a Tencent, a legnagyobb játékcég bevezette a Q coin nevű virtuális fizetőeszközt. Ez inkább ajándékutalványként indult, de még így is a Tencent teljes rendszerén belül működő fizetőeszközzé tudott alakulni. Az Alibaba e-kereskedelmi oldal pedig kezdetben kezesként működött, addig visszatartva az árut vagy a pénzt, ameddig a mindkettő be nem érkezett a céghez. Ezzel visszavonhatóvá váltak a tranzakciók, és az eladókat is biztosította valamelyest. A UnionPay megjelenése azonban gyorsan feleslegessé tette ezt a drága szolgáltatást.
2004-ben a kínai törvények közé bekerült az elektronikus aláírás szabályozása. 2005-től pedig kormányprogrammá vált az elektronikus kereskedés elősegítése. A nemzeti bank öt éven át, egészen 2010-ig hagyta szabályozatlanul a fizetési és kereskedelmi piacot, elég időt adva arra, hogy a legjobb gyakorlatok kialakuljanak.
A kialakult, nem banki fizetési megoldások 2013-ra az egész világ számára láthatóvá váltak. Ebben az évben előzte meg tranzakció volumenben az Alipay a Paypalt. Igaz, a megelőző években nem is vitték túlzásba a kínai cégek az adatok nyilvánosságra hozását. A mobilra való átlépést pedig már kiforrott, ismert, milliók által használt fizetési megoldásoknak kellett megoldaniuk. Nem új, organikus fejlődésre volt szükség, hanem arra, hogy a bevett szolgáltatók kidolgozzák a saját QR-kódos, NFC-s fizetési megoldásaikat. Ezt pedig olcsón sikerült megoldani, mert a POS-terminálok helyett olcsó kamerás mobileszközök lettek a kereskedelem sztenderd termináljai.
Szólj hozzá